logo_left header_right
     
 BME NTI > Munkatársak > Dr. Dóczi Rita > Laborgyakorlatok rendje az oktatóreaktorban (BSc, MSc, duisburgi hallgatók) > A magázódásról

 

       Berkes Tamás
                                            

                                                    A magázódásról

 

 

       1977 őszén, amikor megismerkedtünk, nyolc évvel volt fiatalabb, mint amennyi én vagyok most. Akkor 37 éves volt, én 22. Akkor beérkezett, középkorú tudósnak láttam, aki irodalmat ad elő a magamfajta szegedi egyetemistának, s akitől fényévnyi távolság választ el: életkorban, tapasztalatban, habitusban. Papíron tizenöt év van közöttünk: ami akkor sokkal többnek látszott, mint manapság, amikor mindketten már, illetve még „középkorú tudósnak” látszunk, eltekintve most – sok egyéb mellett – a talentumban rejlő különbségektől. Én általa lettem az, akinek szerencsém lett lenni, a diákból tanítvány, majd munkatárs és barát, s ezenközben bonyolódtam bele a világ nagy dolgai című társasjátékba, amely az irodalommal való foglalatosság közönséges neve.
    A 37 éves Bojtár alig különbözik a mostanitól. Ha a dolgot „őt magát” nézzük, semennyire sem. A vele folytatott diskurzust egyetlen tömbként érzékelem: amit tegnap mondott, a szegedi utcán is hallhattam volna tőle, s a régi beszélgetések fonalát gond nélkül tovább lehet fűzni a jelenben. Ha felidézem, amint HZ barátommal szorgosan kísérjük a Tisza-parti város széles utcáin, csak az eszemmel tudom, hogy magázott minket, mert oly magától értetődő természetességgel tette, hogy az akkori beszédhelyzet cseppet sem különbözik a mostanitől. Magázva tegezett minket, mint ahogy évekkel később – engedve a szokás hatalmának – tegezve is visszatértünk a magázódás alaphangjához. Egy alkalommal, talán magyarázatként, a zsörtölődő Kunderát idézte, akinek Tréfa című, akkor betiltott regényéből birtokomba került egy megmentett példány. A regény egyik passzusa szerint a mai korban divatozó általános tegeződés nem a közvetlenség vagy a barátság, hanem az általános tiszteletlenség jele.  A mai húszévesek, tette hozzá tanárunk, nem tanultak meg magázódni, mert senki sem tanította meg őket, s a megfelelő helyzetben csak dadognak, vagy elhallgatnak.
    Ez az epizód talán mélyebb nyomot hagyott bennem, mint kelet-európai tárgyú előadásai, melyek szellemi fejlődésemben egyébként sorsfordító erővel bírtak. Amikor 25 évesen katedrára léptem egy pesti középiskolában, magázni kezdtem tanítványaimat. A kezdeti értetlenkedés után meglepő sikereket értem el. Ebben a modorban könnyebb tiszteletben tartani a másik ember személyiségét, nem beszélve arról, hogy a tanári katedrán valami rejtett jelentés kapcsolódik hozzá, elmélyítve a diskurzus egyediségét és komolyságát. A magázás kimondatlanul szembehelyezkedik a középiskolában dúló – de persze össztársadalmi – infantilizálódással, a Gombrowicztól ismert „elpopsisodás” rémisztő uralmával. Ez a nyelvi lelemény, amely a Ferdydurkét fordító Kerényi Grácia találmánya, sivítva robbant a későkádári Magyarországon, ahol a tegeződés dzsentri hagyománya sajátos szimbiózisban élt a „szocialista” formátlanság és nyelvi pornográfia újsütetű fejleményeivel. Nehéz is találni kelet-európai nációt, amelynek nyelvében a tegeződés olyannyira legyalulta a hétköznapi kultúra útjelző tábláit, mint nálunk. Az állítólag plebejus és demokratikus mentalitású cseheknél a tegeződés köre jóval szűkebb, jobbára csak az intím szférára terjed ki. A prágai bölcsészkaron nem meglepő, ha két egymást nem ismerő diák magázódva elegyedik beszédbe. A lengyeleknél húsz éves fiúk még a legutóbbi időkben is „urazták” egymást. Ténykérdés, hogy nálunk a kommunista ideológiát hirdető felsőbbség 1950-ben kicsapással fenyegette azokat az egyetemi hallgatókat, akik nem voltak hajlandók tegezni a női nemhez tartozó kolléganőiket. Másutt is próbálkoztak ezzel, de kevésbé eredményesen. Talán csak a szerbeknél dívik a tegezés miénktől is nyersebb változata.
    A magázódásnak — nálam, Nála, s bizonyára másoknál is, van valamilyen intím bája. Szemérem, tartózkodás, a dolgok nyelvi formában való megzabolázása. Nem véletlen, hogy az utóbbi húsz évben azoknál a nőknél volt sikerem, akikkel magázva ütöttem meg az első hangot. Ma is feláll hátamon a szőr, amikor az idősebb kolléganők kikényszerítik az ildomosnak vélt tegeződést.
    Nincs ebben semmiféle „konzervatív” lázadás a modern idők egyneműsítő tendenciájával szemben. Aki hagyja magát egyneműsíteni, az meg is érdemli. De nincs a magázódásban konzervatív újmódiság sem. Dehogy. Csak másképpen kérünk fel valakit táncolni, s másképpen nyúlunk a szoknyája alá. Mindent a maga helyén.